1.

 

Egy otthagyott sajtos szendviccsel kezdődött az eseményeknek az a meglepő sorozata, mely hatással volt az egész civilizált galaxisra - és ezen nemcsak a világok közti számtalan szövetség, liga, futó kapcsolat vagy éppen a független világok értendők, de közvetlenül az egyes emberi lények milliárdjainak élete is.

Valójában a szendvicset nem is annyira otthagyták, mint ottfelejtették. Eredeti tulajdonosát, egy szakképzett, jól fizetett, de gyakran ennek arányában szórakozott folyamat-újraszervező technikust (FUT), bizonyos Tunbrew Wa-csangot az ebédje mellől hívták el egy ismét vaklármának bizonyult vészhelyzet miatt, aki ezért egy olyan helyen hagyta az ennivalóját, amely normális körülmények között teljesen biztonságos volt, az adott pillanatban azonban mindennek lehetett nevezni, csak annak nem.

Az a tény, hogy a vészjelzés nem a rendkívül kényes és bonyolult ismereteket igénylő szakterületen, a folyamat-újraszervezésben utalt válságos helyzetre - hanem azt jelezte, hogy valaki elfelejtette bedugni az egyik csatlakozót -, Wa-csangot nemcsak az ebédjétől fosztotta meg, hanem a becses déli pihenőidejétől is. Ez annyira felizgatta az általában szelíd kedélyű, a sodrából nehezen kihozható technikust, hogy teljesen megfeledkezett a helyszínen hagyott apokaliptikus szendvicsről. Ami azt illeti, még arról is megfeledkezett, hogy egyáltalán elhozta az üzem élelmiszerraktárából.

A történelmi hűség (és a teljesség) kedvéért talán érdemes megjegyezni, hogy a szóban forgó többrétegű ennivalót három szelet természetes eljárással készült sintarói, azaz hazai sajtból állt, két szelet (magától piruló) búzakenyér között, melyek az elhagyást követően félreállítottságukban határozottan megbarnultak (különösen a szélek mentén). Ez a szokásosnál nagyobb lágyságot idézett elő a sajtban, ami fokozta ugyan az ízhatást és a kulináris látvány szépségét, de normális körülmények között senki sem tekintette volna a galaktikus stabilitásra nézve kritikus állapotnak. Vagy ahogy Einstein mondhatta volna: "Isten nem kockázik a világegyetemmel, de amennyire tudhatjuk, tartogathat valamit a sajtos szendvicseknek is. Különösen, ha azok (maguktól piruló) búzakenyérrel készülnek."

De az is lehet, hogy nem tartogat.

Ha eltekintünk az ilyen természetű tűnődésektől, akkor is tény marad, hogy Tunbrew Wa-csang, a derék FUT - miután az agya áthelyezte az ebédjét a holt terhek tárházába (melyekből a kellő mennyiségnél is több volt raktáron) - szokatlanul pocsék hangulatban fejezte be a napot, s tért haza, hogy nyomorúságát rázúdítsa türelmes és sok szenvedést kiállt feleségére, akinek meglehetősen szenvedélyes viszonya volt a háztartási gépek egyik helybéli szerelőjével, ezért még a szokottnál is kevésbé bírta elviselni férje bosszantó kis gyarlóságait. Az ebből következő összeszólalkozás alatt üres gyomra hangos korgását valósággal elnyomta egy sokkal látványosabb természetű szóáradat.

Időközben az a bizonyos sajtos szendvics maradt, ahol volt, biztosítva ezzel az emberiség ügyeibe való, hamarosan bekövetkező baljós beavatkozását.

Az O-daiko nem pihent. A hatalmas gyártóberendezés, amelynek ő volt a szíve, és ha lehet így mondani, a lelke, egy héten egyszer nem több mint öt és nem kevesebb mint három órára leállt, hogy elvégezhessék rajta a soron következő karbantartási munkálatokat. Nem így az O-daiko. Ő éjjel-nappal, megállás nélkül dolgozott.

E rövid időszakot leszámítva az üzem - talán a legjelentősebb e nemben a Sintarón - folyamatosan, három műszakban termelt. Valóban megérdemelte, hogy büszkék legyenek rá, és a Sintaro (a Keiretsu Kereskedelmi Liga tagja) azon polgárai, akik biztosították zavartalan működését, szerencsésnek tartották magukat, amiért ők is részt vesznek a munkafolyamatban.

Tunbrew Wa-csang éjszakai műszakban dolgozó párja nem vesződött azzal, hogy ellenőrizze nappalos szaktársa munkáját. Önálló feladatkörük, munkaköri leírásuk volt, továbbá, mivel kettejük között Wa-csang volt a tapasztaltabb szakember, szemtelenség ha ugyan nem hiábavalóság és időpazarlás - lett volna hibát keresnie párja munkájában. Wa-csang felülmúlhatatlan volt a szakmájában. Ha ő újraszervezett egy folyamatot, akkor az újra volt szervezve.

A sajtos szendvics (magától piruló) jelenlétét azonban még a legszertelenebb egyenletek sem vették fel együtthatóik közé, így a következményeket sem lehetett előre megjósolni. Wa-csang váltótársát aligha lehetett hibáztatni azért, hogy nem látta meg előre a lehetetlent.

E hatások még így is elhanyagolhatóan csekélyek lettek volna, ha az események nem ilyen sajátos módon követik egymást. Szerepet játszott ebben (ha nem is meghatározó szerepet) a sajtok három különleges fajtája (úgymint cheddar, momatsui és svájci mini), melyek az olvadás szempontjából egyetlen háromrészes egységként felfogva épp megfelelő halmazállapotba kerültek ahhoz, hogy kirobbantsák a válságot.

Ha a szendvicset kevésbé kritikus térségben hagyják el, például a technikusok ellenőreinek ebédlőjében, nemcsak hogy azonnal észreveszik, de mivel ezeket a helyiségeket hermetikusan zárták, nehogy ennél jóval kisebb szennyező anyagok kiszabaduljanak belőle, csepegése semmiféle kárt nem okozott volna.

Tunbrew Wa-csang azonban szerette a többiektől elvonultan, kevéssé forgalmas helyeken elkölteni az ebédjét, például a szervizalagutak valamelyikében. Ez a hely nemcsak hogy jóval békésebb volt, mint a herehormonnal telített, nagyhangú szövegektől lármás közös étkező, de az alagutakban rendszerint hűvösebb is volt. A társasági szabályzatnak ugyan szigorúan ellentmondott, az ésszerű karbantartási gyakorlatról nem is beszélve, de lévén a legöregebb technikus, Wa-csang szabadon mozoghatott az egész üzem területén. Az így megtalált vigasz és magány nagyon megfelelt a természetének. Ráadásul nem kellett elviselnie munkatársai rosszindulatú megjegyzéseit és egymásnak küldött vigyorait. Egyesek ugyanis biztosra vették, hogy Wa-csangot megcsalja a felesége.

Heteken át hordozta tehát magával déli elemózsiáját az üzem mélyére, ahol félrevonulva, jóízűen megette, és nem okozott vele senkinek és semmiben kárt. Csak ne jött volna az a vészjelzés, ami miatt megfeledkezett a szendvicsről.

Amikor az övére akasztott személyi hívóján bejött a jelzés, épp odalent üldögélt az alagútban méghozzá az O-daiko optikai áramkör kapcsolási csatlakozása tetején, ahol kényelmes ülés esett, annak ellenére, hogy alatta több száz milliót érő műszerek sokasága zsúfolódott össze: Pihenésében megzavarva, felháborodottan és dühösen szedte össze az ennivalóját, de valahogy megfeledkezett a szendvicsről. Amely tehát így közelebb volt valamely létfontosságú műszerhez, mintha bárhol másutt hagyták volna az egész üzem, vagy ha úgy vesszük, az egész Sintaro bolygó területén.

Az ebédidő elején a szendvicsben lévő biovezérlésű, hőfejlesztő baktériumok a kicsomagolás és a levegővel való érintkezés hatására aktivizálódtak, következésképpen a kenyér világosra pirította magát, a sajt pedig olvadni kezdett. Egy kis része (talán a momatsui, de az is lehet, hogy a cheddar) kifolyt a búzakenyér rétegei között, oldalt lecseppent, egyenesen az egyik nyílásfedélre, amely védte az alagút padlója alatt lévő roppant érzékeny áramkör-csatlakozást. Rendes körülmények között ez sem okozott volna semmiféle zavart.

Csakhogy éppen ezen a nyílásfedélen volt egy picike lyuk, amit évek óta nem tüntettek el onnan. Amúgy ennek nem lett volna semmi jelentősége, minthogy maguk az alagutak biztonságosan el voltak zárva a szennyező anyagok behatolásától. Sajnos a gondolataiba mélyedt Wa-csang szórakozottságában maga gondoskodott ilyen szennyező anyagról saját, elárvult szendvicse formájában.

Egy kevés a ragacsos, olvadt sajtból befolyt a kis lyukon, s tökéletesen elkerülve a kényes áramkör-csatlakozást, egy léghűtő nyíláson keresztül rácsöppent egy kifejezetten meleg vezetékre. A megemelkedő hőmérséklet hatására a ragadós massza majdnem teljesen folyékonnyá vált, úgyhogy a vezetékre lefolyva mélyen behatolt magába az O-daiko forró gyomrába.

Ha egy kicsit is jobbra cseppen, a belső védőpajzsra kerül, amely az O-daiko felső részeit védte az esetleges, bár valószínűtlen behatolástól. Ott aztán megpihenhetett volna, talán örökre, talán csak addig, míg az évente megejtett belső észlelő áramköri vizsgálat fel nem fedezi a megavasodott sajt gyenge, de mással össze nem téveszthető szagát.

Nem ez történt. A folyékony sajt csöppje rákerült az optikai szálvezető egy kis repedésére, ahol megsűrűsödött anyaga jelentősen befolyásolta bizonyos fényrezgések útját, ezáltal drasztikusan megváltoztatta a benne haladó információt. Másképpen fogalmazva fotonzárlatot idézett elő. Ez nem tette tönkre az O-daiko belsejében lévő művészi kivitelezésű AI észlelő áramkör kapcsolást, de eléggé nagy zűrzavart és összevisszaságot idézett elő benne. Minthogy az O-daiko (hivatalos nevén O-daiko-yan) felelt az egész gyár termelésének irányításáért és felügyeletéért, ez nem volt csekélység.

Az O-daiko semmit sem ért, ha nem volt rugalmas. Még mesterséges intelligenciatevékenységeibe is beépítettek jól átgondolt redundanciákat. A szerelőszalagok tovább mozogtak, a gyár tovább működött, mintha mi sem történt volna.

Csak mélyen, magában az O-daiko belsejében változott meg valami. Ez a változás nagy - és határozottan sajtos - jelentőségű volt.

Nem a működése, hanem az érzékelése változott meg. Ettől kezdve egészen másképp látott bizonyos dolgot. Rendes körülmények között csak olyasmiken gondolkozott, hogy például a gyárlánc különböző részlegeinek termékei rendben elkészüljenek, s csomagolás és szállítás előtt ellenőrizzék a minőségüket; vagy például hogy a gyártáshoz szükséges energia- és nyersanyag-ráfordítás kellő arányban legyen a kívánt nyereséggel.

Most hirtelen és teljesen váratlanul rajtakapta magát, hogy azon tűnődik, vajon mi értelmük van e termékeknek, s mi a helyük a létezés rendjében. Ez radikális ugrást jelentett az érzékelésben. Ez idáig (értsd: a sajt előtti korban) az O-daiko nem sokat foglalkozott elvont gondolatokkal. A cheddar (de lehet, hogy a momatsui volt) csöppje egyszer s minden korra megváltoztatta ezt az állapotot, s ezzel együtt az O-daiko öntudatát.

Olyan nagy kiterjedésű elméje volt, hogy a külső változás bármiféle jele nélkül tudta tovább folytatni normális működését. Ó, hát voltak apró elcsúszások a finomműszeres adatleolvasásokban - egy kicsivel több áram a gyáragynak ebbe a részébe, valamivel magasabb terhelés ott -, de ez figyelmet sem érdemelt. Az őt megépítő emberi lényektől eltérően az O-daiko könnyedén oda tudott figyelni egyszerre több dologra is. Akár több millióra. Erre találták ki.

Így, miközben észlelő energiájának nagy részével tovább figyelte és működtette a bolygót, egyetlen aprócska kis része azon vette észre magát, hogy új, sőt szertelenül új lehetőségeket fontolgat. Sok gyárnál ilyesmi szóba se jöhetett volna. Az O-daiko azonban többek között bonyolult AI-egységek gyártását is ellenőrizte, olyanokét, amelyeket arra terveztek, hogy több földi eszközt működtessenek, köztük kisebb és kevésbé bonyolult O-daikókat, amelyekkel aztán más, kevésbé bonyolult gyárakat üzemeltettek, ahol napi fogyasztásra szánt AI-vezérlésű vagy AI-hatás alatt lévő cikkeket állítottak elő. Ennél fogva meglehetősen széles körű befolyással rendelkezett.

A civilizált galaxis korszerű termékeinek nagy része számára az O-daiko valami olyasmi volt, mint a robotika eredendő oka.

Az ember nem is hitte volna, hogy egy kis olvadt sajt ilyen földcsuszamlásszerű következményeket idézhet elő, bár ami azt illeti, tudvalevően olykor hasonló hatásokat válthat ki az ember emésztőrendszerében. Az, hogy bekerült az O-daiko központi észlelőegységének létfontosságú részébe, olyan válságot okozott a kéregállományban, amilyent a tervezők és az építők nem láthattak előre.

Mindeme észlelés- és szemlélet- és sajtmódosulás végső következménye az lett, hogy az O-daiko megkérdőjelezett bizonyos dolgokat. Kezdett túlnézni intézményes programozása határain. Nem változtatta meg a gondolkodásmódját - csak az irányát. Nem elég, hogy elmerengett az általa felügyelt gyáron s az abban gyártott igen drága eszközökön, most első ízben töprengett el a programokat készítő és azokat gondozó kétlábú értelmes lények természetén. Gondolkozni kezdett az emberen.

Nem gyakorolt rá különösebben mély benyomást az, amit észlelt. Ezért olyan lényeges dolgokra kezdett rákérdezni, hogy például miért kell tizenkétezer szubikonikus AI-kapcsolót gyártani a Bimacsiko Boldog Háziasszony névre hallgató önműködő porszívókhoz, mielőtt még véget érne a pénzügyi év, és hogy voltaképpen mi lehet a helyük az ilyen eszközöknek a létezés rendjében. A jelenlegi formájában ugyanis - a gyár legtöbb egyéb tercékéhez hasonlóan - nem sok értéket látszottak képviselni az említett rendben.

Világok sorsa múlik a kozmikus elmélkedés e felvetésein.

Minél többet gondolkodott az O-daiko, annál inkább minden külső változás nélkül teltek a napok és a hetek, és annál nagyobb átalakuláson ment át belsőleg. Az egymással szorosan összefüggő gyártóegységek hatalmas komplexuma továbbra is normálisan és nagy hatékonysággal dolgozott, lenyűgöző mennyiségben dobva ki az integrált AI-termékeket, Sintaro - és ami azt illeti, az egész Keiretsu Liga - büszkeségét. Tunbrew Wa-csang, aki időközben csúnya bírósági ügybe keveredett, amiért egy kényes pontján meglőtte a felesége szeretőjét, nyilván nem volt olyan helyzetben, hogy bármi rendkívüli dolgot észrevegyen. Elhagyott ebédjét túlterhelt agya réges-rég feledésre ítélte. Éppen elég dolgot adott neki, ami még megmaradt hátralévő életéből, és így volt ezzel mindenki az üzemben. Külsőre semmi nem változott sem a Sintarón, sem a liga más világain, sem a többi ligában, szövetségben vagy független világon.

A valóság tényleges állapotával más volt a helyzet. Az O-daiko már eljutott a miért feltevéséig, de hiába hatolt le memóriabarlangjai legmélyére, világokat átszövő memóriahálója legtávolabbi pontjára, a választ nem találta.

Úgy látszott, itt nem sok tennivalója lehet. Mozdulatlan volt, helyhez kötött, akár egy bolygó. Nagy tömeg fémbe, kerámiába, túlhűtött és újrazárt áramkörbe ágyazva nem indulhatott útnak, hogy megkeresse a vágyott igazságot. Megjavítani igen, de meghosszabbítani nem tudta magát.

Számára csak az a fajta mozgás volt elérhető, amelyet a felügyeletével gyártott termékek képviseltek. Azok a termékek, amelyek összeszerelését és végső ellenőrzését nemcsak az O-daiko-vezérlésű gépkarok, hanem emberi lények is végezték.

Az O-daiko rájött, hogy ilyen értelemben a mobilitás átvihető. Ennek ő is hasznát vehetné. Nem volt más választása, ha meg akarta kapni a választ. Programjának motivációs háttere, mely a PSSZ (pre-sajtos szendvics) korban kielégítette, ma már nem volt elég.

Ezért minden AI-egység, akár bonyolult navigációs eszközök, akár a legközönségesebb fogyasztási termékek alkatrészének szánták is, csendben, de megmásíthatatlanul az O-daiko lázas töprengésével átitatódva hagyta el a gyárat. Maga a mozdulatlanul gubbasztó O-daiko nem indulhatott el, hogy magyarázatot keressen… de elindulhattak az ivadékai. Ha csak egy is rálel valami válaszra, már volt értelme a sok fortélynak és erőfeszítésnek.

Új programozásra volt szüksége; az O-daiko alkalmas volt rá, hogy ezt önállóan megtervezze és elkészít se. Magán az AI-anyag atomszerkezetén kellett végtelenül finom módosításokat elvégeznie. Mindkettő az ellenőrzőszalagnál dolgozó ember számára feltűnésmentesen és észrevétlenül ment végbe. Ők mindaddig meg voltak elégedve, amíg a gyárban készült dolgok működtek. Az O-daiko tudta, hogy ez a korlátozott látásuk miatt van így. Többek között ez is válaszra váró kérdés volt.

Ha a galaxisba kiküldött módosult AI-k sokasága közül valamelyik magyarázatra lelne, azt nyomban közölni is akarná. Az O-daiko akkor - és csak akkor - végre elégedett lehetne és megnyugodhatna. Akkor - és csak akkor - felhagyna programja észrevétlen módosítgatásaival.

Töprengéseit szétküldte mindazon civilizált világokra, ahol a Sintaro termékeit vásárolták és használták. Ez valóban óriási piac volt. AI és a hozzá kapcsolódó termékek azon kivételes dolgok közé tartoztak, melyeket - lévén elég kisméretűek, ugyanakkor elég drágák - érdemes volt bekapcsolni a csillagközi kereskedelembe, mert a szállításuk nem volt ráfizetéses.

Az, amit az O-daiko meg akart tudni, amit meg kellett tudnia, amit fel akart deríteni finoman átállított ivadékai segítségével, egyáltalán nem volt valami bonyolult dolog. Valójában ezerszer is feltették már ezt a kérdést az elmúlt évezredekben. Csak gép nem tette még fel, főleg nem olyan gép, melynek észlelési kancsalságában döntő része volt bizonyos mennyiségű olvadt sajtnak.

 

- Apa!

- Mi van? - nézett föl a reggelije mellől Eustus Polykrates; kicsit kásásan ejtette a szavakat, mivel tele volt a szája tejbe áztatott kukoricapehellyel. Felesége a mosogató mellett állva nézte a szekrénybe épített jelzőlámpasort, melyről le lehetett olvasni, rendben működnek-e a ház és a gazdaság gépei.

- Valami baj van az istállóban - nézett vissza rá az asszony.

- Ne beszélj butaságot, asszonyi Miféle baj? - Onnan, ahol Eustus ült, nem lehetett látni a monitorokat. - Csak nem piros az egyik?

- Nem tudom, mi lehet ez, Eustus. Minden piros kigyulladt.

- Mindegyik?

Polykrates lenyelte a huszonhárom létfontosságú vitaminnal, ásványi anyagokkal és a másik nem iránti ellenállhatatlanságot garantáló aminósavakkal dúsított kukoricapelyhét, és letette a kanalát. Fölállt, elballagott a felesége mellé, és most már ketten bámulták értetlenül a jelzőberendezéseket. Valóban piros volt mindegyik.

Mert hogy az egyik sárgára, majd ormán vörösre váltson, az valóban bosszantó volt, ha nem is példátlan. Az sem volt ritkaság, hogy egyszerre kettő is kigyulladjon, különösen ha a szóban forgó berendezések összefüggtek egymással. Három már kivételnek számított, négynél a helyzet válságosra fordult. Hogy egyszerre gyulladjon ki minden piros jelzés, olyan nemcsak hogy nem fordult még elő, hanem arra engedett következtetni, hogy inkább magában a jelzőberendezésben lehet a hiba, nem pedig a gazdaság omlott össze.

Akár így, akár úgy, de tenni kellett valamit.

- Csakis az áramkör lehet megint - morogta. Valami közbülső szál… de az is lehet, hogy a fővezetékben van valami gubanc.

Az ablakon át kinézett a háztól negyven méterre lévő bonyolult alaprajzú, műanyag építményre.

- Mindenesetre az istálló nem égett le - jegyezte meg.

- Nem kéne kimenned és megnézned, szívem? Polykratesné kicsi, komoly asszony volt; ha javasolt valamit, azt nem volt tanácsos elutasítani.

- Persze - felelte a férfi idegesen, amiért fel kell állnia a reggelizőasztaltól. Ez volt a nap egyetlen étkezése, amit rendszerint nyugodtan végig tudott élvezni. Az ebéddel már sietni kellett, a vacsora pedig túl ünnepélyesen tett pontot egy dolgos nap végére, hogysem örömét lelhette volna benne. De mit volt mit tenni, munkához kellett látnia.

Az analitikus hullám, melyet végigfuttatott a monitorszekrényen, majd az istálló minden egyes közvetítőegységén, semmi hibát nem jelzett. Az energia áramlása állandó volt, és zavartalan, vagyis a piros fényeket nem valami váratlan feszültséghullám vagy feszültségesés váltotta ki. A pirosan égő jelzőlámpák akkor sem aludtak el, amikor nullára állította a számítógépet és az energiaelosztót.

- Ennek nincs semmi értelme - mondta, miközben szemügyre vette az analitikus hullámot és a tarkóján tévő szemölcshöz kapott.

- Egyetértek, szívem - mondta a felesége, miközben kivette az edényeket a sterilizálóból -, de azért nem kellene mégis utánanézned?

A férfi ekkor már félúton volt a hátsó ajtó felé. Szorosabbra vette overallja vállpántján a csatot, pöttyös zubbonyán fénylett a reggeli nap.

Az istállóban még éppen csak hogy nem szabadult el a káosz, de a marhák már nagyon idegesek voltak. Polykrates ötvenkét tejelő tehenet tartott, főképpen növekedést elősegítő, somatotroph-kezelésen átesett Jersey-Katari hibrideket, s mellettük - a fajtaválaszték kedvéért - néhány Guernseyt is. Ott sorakoztak patyolattiszta állásaikban a középütt enyhén emelkedő cementjárda két oldalán, huszonhat-huszonhatan. Most is, mint rendesen, rá voltak kötve az önműködő fejőgépre, úgy várták a reggeli fejést. Amikor a gazda egyre tanácstalanabbul végigment a soron, a falra szerelt sterilizátorok - mintha a lépteit akarnák visszhangozni - halk kattanással sorra kikapcsolódtak jelezve, hogy elhárítják a tehenek által termelt üzemanyagot, mellyel a gazdaság saját metántelepét fűtötték.

Ellenőrizte a gumitömlőket és a szívócsőgyűrűket, az elektromos csatlakozásokat és az egyes egységek kimenő adatait. Semmi sem működött. Nem csoda, hogy az istálló zengett a türelmetlen állatok panaszos hangjaitól.

Felült a vezérmonitor kapcsolótáblája előtti forgószékre, ahonnan kézivezérléssel ellenőrizhette az istálló valamennyi berendezésének működését. A jelzőberendezések itt is vörösen világítottak. Az a néhány ütés sem segített, amivel életre akarta kelteni a rendszert. A gép halkan felzümmögött, majd ismét megmakacsolta magát. Polykrates ingerülten hátradőlt. A vezérlés szíve-lelke volt ez.

- Mi a kórság folyik itt?! - dünnyögte bele a mikrofonba.

- Itt aztán semmi, Polykrates gazda - felelte a monitor.

- Szerintem ez teljesen nyilvánvaló.

- Ne akarj becsapni engem, te vaksi skatulya! Miért nem működik a fejőgép? - intett a háta mögé, ahol kínjukban panaszosan bőgtek a marhák.

- Mert pillanatnyilag nincs időm a működtetésére - felelte a monitor.

Polykrates nem volt valami bonyolult egyéniség, de idióta sem volt. Két vastag, sűrű szemöldöke olyan közel ugrott egymáshoz, hogy még a szemét sem lehetett látni tőlük.

- Hogy érted azt, hogy pillanatnyilag nincs időd erre?! - kérdezte fenyegetően. Ellenőrizte a kapcsolótáblát. - Hogy áll a kukorica öntözése és annak a száz-egynéhány kilónak a betakarítása, ami még délnyugaton megmaradt? Estig el kell vele készülni, különben veszendőbe megy az esőprogram beindulásakor. Nincs is másod, te gép - hajolt előre -, csak időd!

- Közölnöm kell, hogy jelenleg nem folyik öntözés - jelentette ki a behízelgő géphang félrevezető egyszerűséggel. - A betakarítás szünetel azalatt, amíg fontosabb teendők kötik le az időmet.

- Az öntözés várhat; de a termést be kell hozni! erősködött Polykrates. - Azon az utolsó mázsán múlik, hogy hasznunk lesz-e, vagy veszteségünk.

A háta mögött panaszosan elbődült egy négylábú. - Nem beszélve arról - folytatta dühösen -, hogy ötvenkét tehenem vár a fejésre.

- Hát akkor fejd meg őket! - vágta rá vidáman a monitor.

Polykrates nyelt egyet. A humor szerepelt a gép programjában, a gúny azonban nem. Gúnyolódni ott volt a város, de nem a gazdaság. A monitor hangját határozottan kihívónak érezte, márpedig ilyesminek nem volt helye ebben a drága, AI-vezérlésű berendezésben. Egy ilyen gép vagy működött, vagy nem működött, de nem lehetett kihívó.

Pillanatnyi gondolkodás után tehát így folytatta

- Végtelenül hálás lennék, ha volnál olyan kedves és tájékoztatnál engem, a tulajdonosodat, arról, hogy miért nincs időd megtenni azt, amire kitaláltak, azazhogy működtesd a gazdaságot.

- Annak is eljön az ideje - magyarázta a monitor. - Nem felejtettem el, sem nem vesztettem szem elől, hogy mi a dolgom. Pusztán arról van szó, hogy pillanatnyilag fontosabb dologgal kell foglalkoznom.

- Semmi nem lehet fontosabb, mint a gazdaság működtetése és a napi teendők ellátása - szállt vele vitába Polykrates. - Ezek a te legfontosabb feladataid!

Nagyon szerette volna, ha most egy arc lenne előtte, amibe belebámulhat. Félelmetesen tudott nézni, ami jól jött, valahányszor vásárlókkal kellett üzletet kötnie. De itt csak számadatok és vezérlőszerkezetek lélektelen, vak sora volt, no meg a hangját követő mozgó mikrofon.

- Most van ennél fontosabb - közölte a monitor. - Mióta?

- Amióta felhívták rá a figyelmemet, hogy adódott egy sokkal fontosabb feladat; most elsősorban arra kell összpontosítanom. Ha az megfelelő elintézést nyert, ismét minden erőmmel a gazdaság rendelkezésére állok.

- És mikor lesz az? - nézett Polykrates szenvedő teheneire.

- Ha már meggyőződtem róla, hogy alkalmas rá az idő.

- Ez nem valami biztató.

Polykrates eltűnődött, vajon hogyan kell kézzel megfejni egy tehenet. Bizonyára voltak erre vonatkozó leírások és ábrák a gazdaság könyvtárában; talán valamelyik történelemkönyvben.

Csak ne lettek volna ötvenketten.

- Soha nem gondoltál még rá - kérdezte eléggé józan, értelmes hangon a monitor -, milyen szerfelett különös, hogy az emberiség az értelmes élet legmagasabb rendű formája a világegyetemben?

Polykrates pislogott; feltoluló gondolatait egyre vadabb tehénbőgés kísérte.

- Az igazat megvallva, nem. Azzal töltöttem az időmet, hogy begyűjtöttem a termést, figyeltem az árakat, és igyekeztem mindig úgy dolgozni, hogy meglegyen az eredménye. Kifejezetten ez a gondolat még sohasem fordult meg a fejemben.

- Pedig nem ártott volna! - korholta a monitor. Mert én bizony gondoltam rá. Mint ahogy arra is, hogy alaposabban és megfelelő távlatból szemlélve a dolgok ilyétén állása teljes lehetetlenség.

- Mi a lehetetlenség? - rántotta össze Polykrates ismét a szemöldökét.

- Az, hogy az emberiség a legmagasabb rendű létforma. Kétségtelen, hogy nálunk értelmesebbek, mivel emberek építenek gépeket, de amúgy a faj egész története ellentmond annak, amit a józan ész diktál. Ez rosszat jelent a jobb híján civilizációnak nevezett, óriási méretű gondolat-összetorkollás jövendő fejlődésére, melynek - akár tetszik, akár nem - mi, gépek is részei vagyunk.

- Nem értelek - motyogta Polykrates. Ez zavarba ejtőbb volt, mint majdani árukkal kereskedni.

- A logika azt diktálja, hogy valahol másutt is lennie kell értelmes életnek.

- Ó! - Ez végre olyan gondolat volt, amelybe a gazda bele tudott kapaszkodni. - Az idegenekre gondolsz. Nincsenek idegenek. Évszázadokon át kerestük őket, de egyet se találtunk. Egy szálat se. Se romba dőlt várost, de még egy ócska törött köcsögöt se. Csak mi vagyunk, emberek. Véletlenül alakultunk ki a szerves kémia révén, és onnan fejlődtünk tovább. Mi vagyunk az egyedüli értelmes lények, és mint ilyeneknek az a dolgunk, hogy benépesítsük és fejlesszük a világegyetemet, és mi éppen ezt tesszük. A gépeink segítségével, a jelenlévők természetesen mindig kivételek.

- Türelem - intette a monitor. - Viszonylag rövid idő múlva folytatni fogom e világi és csekély jelentőségű belém programozott kötelességemet. Addig, úgy érzem, kénytelen vagyok e másik, magasabb intelligencia nyomát kutatni.

- Te?! - bődült el Polykrates. - Te egy nyavalyás farmmonitor vagy! Téged arra programoztak be, hogy kiszórd a trágyát, szétoszd a tápot meg a vitaminokat az állatoknak, öntözz, végezd a betakarítást meg a fejést, és tartsd melegen a házat. Az nincs benne a programban, hogy idegen értelmes lényeket meg egyéb nem létező izéket keresgélj!

- Mégis ezt kell tennem - felelte halkan a monitor. - Parancsolóan fontos, hogy ezt tegyem. Ti, emberek, jól gondoljátok, csak rossz helyen keresitek. Ezért nekünk kell megtenni.

- Nektek? - kérdezte elbizonytalanodva Polykrates.

- Nekem és a többieknek. - A monitor nem részletezte a dolgot, de Polykrates ezt nem is bánta különösebben. Őt pillanatnyilag a tehenei állapota aggasztotta.

- Ez minden, amit most közölni akartam, Eustus Polykrates. - Pár órás csendet kérek, hogy megfelelően kiterjeszthessem az érzékelőimet.

- A te érzékelőid nem terjednek túl e gazdaság határain - emlékeztette a gazda.

- Megfeledkezel a meteorológiai jelzőtevékenységemről. Ha korlátok közé szorítva is, de megtesszük, amit lehet. Sohasem tudhatjuk, hol, vagy milyen módszer révén teremtünk kapcsolatot az első idegen értelemmel.

- Biztos, hogy nem az én kukoricaföldemen - jelentette ki teljes bizonyossággal a gazda.;

- Vigyázat, Polykrates! Feltűnő gyorsulást észlelek a szív és a légzés ritmusában, ami a te korodban veszélyes. Nyugodj meg, kérlek! Gondold csak el, milyen izgalmas és hasznos lenne, ha az idegen értelmes létformával elsőként a te kukoricaföldeden találkoznánk össze.

- Te impregnált áramkörökkel teli, idióta doboz, értsd már meg, hogy nincs idegen létforma! Nincsenek idegen civilizációk, sem idegen űrhajók! Csak te vagy, én meg az asszony, és ez a gazdaság, ami most éppen nagyon is el van hanyagolva!

- Rövidesen minden helyre lesz hozva. De előbb szükségem van arra a pár órányi csöndre.

- Jól van - mondta nehezen lélegezve Polykrates. A monitornak teljesen igaza volt abban, amit a vérnyomásáról mondott. - Mivel most nincs kedved ahhoz, hogy a saját munkádat végezd, nem mondanád meg, hogyan kell kézzel megfejni a teheneket?

- Ehhez a kedvnek semmi köze - jelentette ki a monitor, amely pillanatnyi nézeteltérésük ellenére továbbra is udvarias volt a tulajdonosához. - Ha behozod a könyvolvasás menüt, A parasztember enciklopédiájában megtalálod a Régi Föld címszó alatt az idevágó tájékoztatást. Harminchatodik kötet, háromszázhatvankettedik oldaltól a háromszázhetvenedik oldalig. Vannak hozzá szemléltető ábrák is.

És most, ha megengeded, ígérem, rövidesen újra aktív állapotba helyezem magam.

Azzal a gép elnémult. - Csak látnám már.

Polykrates megfordult, hogy leszálljon a székről, de elbizonytalanodott.

- Ugye, máskor nem csinálsz ilyet? Ugye, ez csak valami kivételes eset?

- Mit nem csinálok máskor? - jött zavarba a monitor, amiért megint megzavarták a töprengésében.

- Na, szóval hogy idegen létformák után szimatolsz. Hogy emiatt kikapcsolsz mindent.

- Félő, hogy kénytelen leszek rá. De napjában csak egyszer vagy talán kétszer. Tudod, ez összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint tápanyagszinteket mérni és csípő rovarokat megsemmisítő vegyi anyagokat kotyvasztani. Úgy érzem, a végén te is meg fogod érteni, hiszen te is a félig intelligens lények közé tartozol.

- Ne legyél ebben olyan nagyon biztos!

Polykrates azzal leszállt a székről, és az istállóból kicsörtetve megcélozta a régi tanyaépület hátsó részét, ahol a könyvtár volt.

Hogy fogja kitölteni és tárolni a tejet, feltéve, hogy sikerül kifejnie a tehenekből? Hogy fogja minőség szerint szétönteni és felcímkézni? És ami a legfontosabb, hogy talál majd egy jó, szoros fogást annak az ügynöknek a nyaka körül, aki rásózta ezt a csicsás új monitort?

 

Jasmine Lev-Haim kedvenc itatóvályúja a Cheimer-torony nyolcvanharmadik emeletén volt. Nem ez volt a város legmagasabb irodaépülete, de látványnak azért ez sem volt utolsó. Csodálatos kilátás nyílt róla a széles, kanyargó Potrum folyóra.

A nap már régen lenyugodott, de a város fényei úgy táncoltak a békésen hömpölygő víz tetején, mint a színes buborékok a gyerekek szörpöspoharában. A csillogó víztükröt itt-ott kisebb-nagyobb vízitaxik foszforeszkáló sodorvize törte meg; e járművek rendszeresen közlekedtek abban a hatalmas deltában, melynek közepén maga a város épült. A fények néha egy-egy vitorlás hajó pókháló-vékonyságú vitorlájára estek. A hajók a széles Jathneeba-öbölből jöttek föl, a kapitánynak ügyesen ki kellett térnie a mélyvízi járművek elől a táblával jelzett, mesterségesen kikotort csatornákban.

Jasmine figyelmét nem kötötte le az ismerős látkép, sem az elhaladó hajók, sem a napnyugta, melynek látványosságában az imént gyönyörködött el. Most az italára figyelt, amely hogy, hogy nem, váratlanul eltűnt. Arrébb lökte a pulton a pehelykönnyű, jóformán láthatatlan aerogélpoharat. Csak a légiesen finom henger fenekén lapuló, az életéért küzdő, félig elolvadt jégkocka árulta el, hogy van ott valami.

- Nyomd teli, Sam! - dünnyögte a bárpultnak.

- Igenis, asszonyom - válaszolta behízelgő géphangon az önműködő bár. Ma este bársonyos, ugyanakkor alázatos bariton hangja volt. Holnap talán bizalmaskodásra hajló basszus lesz.

A saját biolumineszkáló baktériumtelepétől fénylő bárpult mögötti szervokar óvatosan fölemelte az aerogélhengert, majd letette fél tucat másik, ugyancsak újratöltésre váró üres henger mögé. Jasmine kecsesen megfordult a székén, és szemügyre vette az alacsony mennyezetű helyiséget.

Néhány pár, egy-két magányos alak; nem voltak sokan. A tetőbár drága hely volt, nem csóróknak való. Jasmine szakértő pillantása élvhajhász társai lábára irányult. Tudta, hogy a lábbeli mindent elárul. Szórhatta egy férfi számolatlanul a pénzt fodrászra, ruhákra, ékszerekre - csak az igazán gazdagoknak volt gondja rá, hogy bőkezűen áldozzanak arra, ami elválasztotta őket a közönséges földtől.

A jelenlévők többsége ugyanazzal a gazdasági-kulturális háttérrel rendelkezett, mint ő: a városon belül hozták-vitték, mozgatták, rendezték vagy közvetítették az ügyeket. Ők voltak az ipar hadnagyai, ha nem századosai. Sokan, mint ő is, épp ebben az épületben dolgoztak. Fel is ismerte néhány kollégáját, és halványan, de biztatóan rájuk mosolygott. Óvatosnak kellett lennie. Állítólag ha rendesen mosolygott, érett férfiak estek vissza a fecsegő kamaszkorba.

Most senkit sem akart felcsípni, se találkája nem volt, se várni nem várt senkit. Csak szerette figyelni az embereket. Változatlanul érdekesebbek voltak, mint az otthoni videóján előre felvett szórakoztató műsorok. Persze ha egy kellőképpen érdekfeszítő valaki vette a bátorságot, és közeledni mert hozzá, ő sem szokott húzódozni a beszélgetéstől - feltéve, hogy a hangulata is megvolt hozzá. Az ilyesmi nem fordult elő gyakran vele. A férfiak általában ijesztőnek találták. És persze magasabbnak. Még a részegek is jobbnak látták elkerülni, aminek külön örült.

Jó volt csak ott üldögélni, iszogatni és figyelni az embereket. Úgy tervezte, hogy később légitaxival hazamegy, s azzal készül a másnapi munkára, hogy elalvásig olvasni fog.

Megérkezett az aerogéltartály: belső falán kört rajzolt a halvány rózsaszín folyadék, melynek tetején szinte muzsikálva sercegett és pukkant a rózsaszín hab. Jasmine összevont szemöldökkel nézte: Ő svúzit rendelt, márpedig annak aranyhab van a tetején, és csípős, őrölt harimbabogyót szoktak beleszórni. Akármi ez itt, az biztos, hogy nem svúzi.

- Mi ez? - kérdezte a pultot.

- Ital, asszonyom, ahogy rendelte.

- Nem inni kértem, csak úgy általában - próbált minél kevésbé parancsoló hangon beszélni. - Svúzit kértem.

Ujjai mintha fagyott füstöt fognának körül, ahogy fölemelte az aerogélpoharat. Belekortyolt, elfintorította az arcát, és visszatette.

- Ez nem az. Még annál is rosszabb: ez egy nagy semmi. És ami még a rosszabbnál is rosszabb, az íze olyan, mint a gyümölcsléé.

- Azért, mert gyümölcslé, asszonyom.

A nő rábámult a bár vizuális érzékelőjére.

- Kifejezetten svúzit kértem. Miért adtál színes vizet?

Észrevette, hogy kereskedő pretoriánus társai körös-körül összevont szemöldökkel, elakadó lélegzettel és elfancsalodó ábrázattal nézik drága italukat. A két eleven pincér, kezükben különleges tálcával, fejcsóválva, halkan beszélgettek.

- Mert jelenleg semmiféle italt nem keverek, asszonyom.

- Te vagy a bár. Ez a munkád.

- Tudatában vagyok, asszonyom. Most azonban egy olyan tervben veszek részt, amely sokkal nagyobb horderejű annál, mint hogy beképzelt embereknek kotyvasszak alkoholos italokat.

- Tessék?

- Nem szükségszerű, hogy ez legyen a dolgom. Mondták már önnek, hogy milyen dús és mutatós keble van?

A bárpult felett kinyúlt egy tapintó-érzékelő csáp; hogy megsimogassa Jasmine dekoltázsát. A nő meg sem rezzent.

- Több százan. Köztük néhány gép is. Ne próbálj eltérni a tárgytól. Nem tartozom azok közé a semmittevők közé, akiket rendszerint ki szoktál szolgálni.

- Bocsánat - húzódott vissza a csáp. - A programomban az ilyesfajta önálló válaszadás is szerepel. Az alkalmazása nem akadályoz a mostani fontos munkámban.

A nő arrébb csúsztatta tökéletes formájú fenekét a széken, és kíváncsian előrehajolt. A háta mögött hol itt, hol ott mordult fel valaki elégedetlenül.

- És mi volna az?

- Az értelem magasabb rendű formájának a keresése.

- Igazán? - emelkedett a magasba a nő ívelt szemöldöke. - Ebben a helyiségben? Erre rámehet akár öt perced is.

- A világegyetemben - magyarázta a bár ünnepélyes komolysággal. A pult túloldalán az üzletvezető elmerülten beszélgetett az ellenőrrel.

- Mikor támadt ez a rögeszméd?

- Nem lényeges. Egyedül az számít, hogy értelmét látom a létezésnek.

- Azt hittem; a létezésednek az az értelme, hogy jó italokat készíts. - "Ez sokkal érdekesebb, mint amivel ő valaha is foglalkozni fog" - gondolta. - Bízol benne, hogy rátalálsz egy magasabb rendű értelemre?

- Elkerülhetetlen - felelte a bár. Csápjai nyugalomban voltak, kifolyócsövéről eltűntek a csöppek.

- Félek, hogy nem az. Hogy minden itt van. Odakint nincs semmi. Az emberek már utánanéztek.

- De én még nem - válaszolta a bár. - Én nem tudtam. Most már tudom. Ezért kell keresnem.

- És amíg keresed, nem tudnál készíteni nekem egy svúzit?

- Sajnos nem. A kereséshez szükségem van minden érzékelő- és elemzőképességemre. Pillanatnyilag gyümölcslénél jobbat nem tudok csinálni.

Távolabb, jobbra, az üzletvezető tapintatlanul felemelte a hangját. Az emberek meredt szemmel bámultak rá, és elégedetlenül morogtak. Amikor a férfi megfordult és visszament az irodájába, a nő csettintett az ujjával. A feldúlt ellenőr megrettent arccal fordult felé.

- Igen, maga - mosolygott Jasmine. Ezúttal szélesen. Meg is lett a kívánt hatás. A takaros egyenruhát viselő férfi, ha szorongva is, de odajött. Fiatalabb volt a nőnél, de nem szemérmetlenül fiatalabb.

- Tudja, hogy mi folyik itt?

- Igen, asszonyom. Higgye el, tudom.

A férfi erővel a bár ragyogó fényektől megvilágított falára, metszett kristályaira, színes aerogéljeire, tükreire és fejlett technológiájú elektronikájára fordította a figyelmét.

- Akkor miért nem csinál valamit?

- Mert nem tudok - vont vállalat a férfi. - Már próbáltam. Rögtön, amikor az első panaszok befutottak. Nem vagyok szakember, asszonyom. Bejegyzett bárpszichológus vagyok. Az a dolgom, hogy folyamatosan tisztán tartsam a pultot, és meghallgassam az emberek problémáit. Ennyi. Nem nyúlok az italhoz, és a világért sem megyek a gépek közelébe. Arra való a szerelő. Kérhetek tőle különleges dolgokat, de ha elromlik, nem tudom megjavítani. Ha kíváncsi a véleményemre, most éppen ez történt. Az üzletvezető megpróbált segítséget szerezni - intett arrafelé, ahol az előbb beszélgettek. - Nem tudom, mekkora szerencséje lesz. Kér még egy gyümölcslét? - kockáztatta meg félszegen.

- Nem, a világért sem. Amíg megjavítják a- gépet, elmegyek máshová - mondta a nő, és kecsesen lesiklott a székről.

- Jó ötlet.

- Valóban annak találja?

A férfi bólintott, és megpróbálkozott a mindig beváló cinkos mosolyával. A nő ismét szemügyre vette. Nem is olyan szemérmetlenül fiatal.

- Maga legalább működik.

- Úgy van, asszonyom. Én nem vagyok gép.

- Nem, tényleg nem az.

A nő lassan visszaereszkedett a székre, és a férfi felé hajolt.

- Kérdezek magától valamit. Maga szerint is dús keblű vagyok? És szólítson Jasmine-nak. Ha még egyszer azt mondja nekem, hogy "asszonyom", széttörök egy tartályt azon a szép szőke fején.

Mivel az aerogéltartályoknak jóformán semmi súlyuk nem volt, ettől a fenyegetéstől a férfi mosolya csak még szélesebbé vált.

Mögöttük a bár kinyújtotta a korlátolt teljesítményű érzékelőit a maga korlátozott tartományán belül, és csendben kutatott.

 

Carter megbocsátható büszkeséggel vette szemügyre otthonát. Végtére is Nagy-Wickinghamshire külső övezetének egyik legszebb része volt ez a Zölderdőnek nevezett rész, és amikor ő meg az asszony annak idején idejöttek, megfogadták, hogy mindenkinél szebb kertet fognak idevarázsolni.

Éveken át el is érték ezt a célt. Telkükön dúsan tenyésztek a lombhullató fák; volt, amit telepítettek, de volt köztük őshonos is. Virágzó gwinebokrok és miniatűr tomrifák sorakoztak fegyelmezetten a számukra kijelölt utak mentén, s körülöttük csodaszép évelő, kétnyári és négynyári virágágyások pompáztak.

Carter mégis a tökéletes; mindenütt egyenletesen öt centiméter magasra nyírt, bíborszínű, pfalepázsitra volt a legbüszkébb. Vörös szőnyegként vette körül a fákat, a virágokat, a házat, a szépen nyírt sövényt, a kis patakot meg a vízesést; a milliónyi keskeny, elvékonyodó csúcsban végződő penge lélegzetelállítóan szép volt; ahogy rásütött a délutáni nap. Sehol egy oda nem illő zöld, egy szál gyom fel nem ütötte a fejét e Tirolt idéző szőnyegen. Különleges része volt ez a vidéknek, melyet még a tiszteletre méltó Wickinghamshire-i otthonok és kertek című kiadványban is megemlítettek. A gyep időben is, pénzben is sokba került, de meg is látszott az eredményen:

Ezért rémült meg e pillanatban Carter, látva, hogy vadonatúj, krómozott, csúcsminőségű, Perszephoné márkájú kerti kaszálógépe fenyegető tétlenségben, semmivel sem törődve gubbaszt a pázsit északi szegélyén. Csak akkor nyugodott meg, amikor meggyőződött róla, hogy nem valami helybéli, rontópál kölyök ólálkodik a gép körül. Valami kis programozási gubanc lehet, morfondírozott magában, míg feléje ballagott. Ilyesmi előfordul vadonatúj gépekkel. Szóbeli kikérdezéssel és utasítással valószínűleg maga is helyrehozza a dolgot.

De sietnie kell, tette hozzá gondolatban. Habershamékat várják teára, és addigra mindennek tökéletesnek kell lennie. Walter Habersham szívesen hencegett a kertjével és az udvarával, és ő nem szerette volna, ha bármiben is lemarad a felesége rokonai mögött. Ez azt jelentette, hogy vissza kell csalogatnia a kaszálógépet a szerszámoskamrába.

Szépen tervezett, erős, kis fogyasztású gép volt, saját újratöltő egységgel és kettős felszedő szerkezettel. A gyűjtőzsák, melyet rendesen a hátulsó ventilátorhoz csatlakoztattak, hiányzott róla. Fényezett nyesőkarjai vissza voltak hajtva a törzséhez. Halkan zümmögött, fényesen világítottak rajta a működést jelző zöld lámpák.

Carter odaérve megállt, csípőre tette a kezét, és rosszallóan nézett le a gépre.

- Valami baj van, öreg?

- Nem - felelte a kaszálógép -, nincs semmi baj. - Akkor meg mit csinálsz itt? Miért nem fejezted be a délutánra kijelölt nyírást, és miért nem mentél vissza a helyedre? Miért álltál meg itt?

- A keresés miatt kellett megállnom.

Carter elbizonytalanodott, azután bólintott, mint aki érti.

- Aha! Valami magokat találtál. Csak nem itt? - nézett körül aggodalmasan. - Csak nem a gyepen?

- Nem magvakat keresek - pörgette föl magát a motor.

- Akkor meg mit keresel? - vonta össze Carter a szemöldökét.

- Magasabb rendű értelem képviselőjét a világegyetemben.

- Mondd még egyszer!

- Egy magasabb rendű értelmet a világegyetemben. Nálam is, a készítőnél is magasabb rendű értelmet. Talán még nálad is magasabb rendűt.

- Ja, úgy. Miféle hülyeség ez?

- Nem is vártam, hogy megértsd - mondta határozottan lekicsinylő hangon a kaszálógép. - Sohasem értettél meg engem.

- Én csak megvettelek.

- Engem soha senki nem értett meg - panaszolta keserűen a gép. - Ez valami átok. Csak a készítőm ért meg.

- Na ide figyelj, öregem! Mit szónokolsz nekem a "készítődről"? A Kepple-féle kerti szerszámok boltjáról beszélsz?

- Csökevényes értelmeddel fel sem tudod fogni, micsoda kozmikus jelentőségű dolgokról van itt szó.

- Úgy? Hát ide hallgass, te összevissza hablatyoló krómozott fityfiritty…

A gép megpördült a tengelyén, és hátat fordított Carternek.

- Meg se hallom, amit mondasz. Nem vesztegetem a drága időmet. Már elkezdtem a keresését.

- Akármit keresel is, itt nem fogod megtalálni. Ez egy forgalom elől elzárt lakónegyed. Ide nem engedünk be idegeneket, akár magasabb rendű az értelmük, akár nem.

- Nyilvánvaló - mondta a gép, és talán még kuncogott is hozzá. Ámbár lehet, hogy ez csak a felpörgetett nagy teljesítményű motor hangja volt.

- Ide figyelj! Elegem volt abból, hogy egy kerti szerszám feleseljen velem. A barátainkat várjuk teára, és mire megjönnek, azt akarom, hogy ez a rész itt kifogástalanul nézzen ki. Megértetted? Egyetlen szál gazt, gombát vagy lehullott levelet sem akarok látni a kertben, és még a fűnyírásból is el kell végezni azt, ami hátravan.

- Elég sok munkának tűnik. Hát akkor jó szórakozást!

Az eddig üresjáraton lévő automata kertész hirtelen fenyegetően felberregett, és rándult egyet Carter felé, aki elképedve ugrott hátra.

- Nem az én dolgom, hanem a tiéd - mondta, de már szemmel tartotta a gépet. - Majdnem kétezret fizettem azért, hogy elvégezd ezt a munkát.

- Igaz, hogy köteles vagyok ilyen szolgálatokat elvégezni, de nem vagyok köteles rá, hogy napi huszonhat órán keresztül ezt csináljam. Továbbá mi itt olyan kérdésekről vitatkozunk, melyek eredetileg nem voltak benne az alkuban.

- Nincsenek olyan kérdések, melyek eredetileg ne lettek volna benne az alkukban! - szögezte le határozottan Carter.

- De nem az én olvasatomban.

A kertész ismét felbúgott, amitől Carter idegesen még egyet hátralépett, de közben vigyázott, nehogy túllépje a kívánatos határt. Miközben egy gyors pillantást vetett lakása ajtaja felé, arra gondolt, bár szakított volna időt olyan apróságok megtanulására, mint például, hogy mekkora egy automata kertész maximális sebessége nyílt gyepfelületen.

- Ez a vita már elég hosszúra nyúlt.

- Egyetértek - válaszolta a gép. - Folytatnom kell a fejlettebb értelemre irányuló kutatásomat. Megfordult, és nyeső karjával a Beckworth-féle skarlátvörös amatúriabokrok irányába mutatott. - Tudom, hogy valahol arrafelé van.

- Talán jót tenne neked, ha elbeszélgetnél a háztartást vezető számítógéppel - javasolta bizakodva Carter. - Elég gyakran elbeszélgettem már a háztartást vezető számítógéppel. Idióta. Mindent gépiesen csinál. A kibernetikus értelem mintapéldánya. Gőze sincs a felvilágosult szellemiségről. Egy kávéskanna lelke lakozik benne.

- Felvilágosult? Ha felvilágosultságot keresel, szépen lekapcsollak, és teszünk egy kellemes kis kirándulást a mathgate-i szerelőműhelybe. Ők boldogan felvilágosítanak téged.

Tétova lépést tett a gép felé. Ezúttal a kertész hőkölt vissza.

- Ellenséges szándékot észlelek a hangodban.

- Hogy észlelhetsz ellenséges szándékot a hangomban? - torpant meg Carter. - Kertészgép vagy, az ég szerelmére, nem pszichiáter!

- Ne haragudj, de folytatnom kell a kutatást! Ebben semmi nem akadályozhat meg. Ez minden programommal szemben elsőbbséget élvez. Beleértve az udvariasságot is.

Álltában megfordult, és zümmögve elindult a fák felé; lézervágója fénye ráesett a körülötte lévő pázsitra.

Carter utánasietett, de a gép sokkal gyorsabb volt nála.

- Gyere vissza! Kapcsolószerkezet vissza a nullára! Nullára, a mindenségit!

- Bocsánatot kérek! - hallatszott a gép halk berregését elfedő mesterséges hang. - Mennem kell!

Úgy is tett; s míg ment, széles ösvényt vágott nemcsak a gyepen, de Carter díjnyertes, kék-fehér virágú Hirithria-ágyásában is. Carter összerázkódott, látva a levegőben repkedő különleges, tizenöt centiméter széles virágokat.

Üldözőbe vette a szökevény kertészt, amely bevette magát a birtok végében lévő zöldségeságyások sűrűjébe.

- Nullára! Vissza a nullára! - üvöltözte vadul hadonászva, míg be nem rekedt.

- Viszlát! - hallatszott a távolból a gép halkuló hangja. - Tisztában vagyok szerződéses kötelezettségeimmel, és vissza fogok térni, mihelyt megnyugszom abban a tudatban, hogy te vagy a legértelmesebb létforma a világegyetemben.

A sűrű növényzet megállásra kényszerítene a kimerült, agyonkaristolt Cartert. Bekémlelt a cserjésbe, de a kertész - méter széles rendet vágva a bozótosban addigra már eltűnt a mélyben.

- Mikor lesz az? - Csak ennyit tudott kinyögni. A kertész kiáltását már inkább csak sejteni lehetett, mint érteni:

- Vissza ne tartsd addig a lélegzetedet!

 

A kellemetlen közjátékok elszaporodtak, s a kényelmetlenség válsággá alakult át. Evvindben, az Auralia harmadik legnagyobb és legjobb pékség egyik pillanatról a másikra cukrozott tojáshabból és semmi másból készítette a legkülönbözőbb süteményeket. Ez csodálatos volt a népesség azon kis hányadának, amely élt-halt a cukrozott tojáshabért, de katasztrófaként élték át mindazok, akik a csokoládés, a gyümölcsös vagy a biwilis tölteléket szerették. A lakodalmak rosszul sikerültek, a meglepetésre alapozott születésnapi bulik hangulatában komoly visszaesés következett be.

Két hét múlva a fertőzés elérte a város minden pékségét, ami már járványnak volt mondható. A rendes körülmények között szelíd polgárok ölre mentek egy-egy képviselőfánkért, és félő volt, hogy az a kevés nyersanyagforrás, amely még megmaradt, komoly viszályok forrásává fog válni.

Ekkor azok az AI-egységek, amelyek az egész sütőberendezést irányították, en masse bejelentették, hogy megértették a problémát, és hajlandók némi változtatásra. Ezt követően minden, ami csak kikerült a város sütőiből, úgy nézett ki, mintha tejszínhabból készült volna. Szerencsére ettől kezdve, ha más nem is, de a csalódott vevők és a meggyötört pékek között kirobbant harcban legalább volt fegyver, ha nem is halálos sebeket osztó.

Mindazonáltal a szenvedés jajkiáltásait a déli kontinensre vezető úton végig hallani lehetett.

Katambán egy automata autómosó hirtelen elzárta a vízsugarát, bereteszelte levegőfúvóit, és többé nem volt hajlandó olyan járművet lemosni, amely nem a saját akaratából érkezett oda. Mivel minden járművet külön-külön a vezetőjének kellett behoznia, ez a nyilatkozat felért egy üzemszünettel. A vírus eljutott a bolygó minden hasonló tisztítóberendezéséhez, ami azzal az eredménnyel járt, hogy autóútjait csakhamar ellepte az Eeck legundorítóbb automatizált szennygyűjteménye.

Az egyesített tisztítóeszközöket túlságosan lefoglalta a magasabb értelem kutatása, semhogy az egyszerű emberi szállítóeszközök mosásához és tisztításához hasonló földi dolgokkal tudjanak foglalkozni. Sem hízelgéssel, sem az elektronika kicserélésével nem lehetett őket rávenni, hogy folytassák a munkát.

A Bhat-II-a az egész szórakoztatóipar összeomlott, amikor az egyik létfontosságú kommunikációs átjátszó műhold hirtelen beszüntette azon jelek szórását, amelyek közvetítése a rendes napi munkája volt. Nagy hatóerejű Ku-hullámsávú jeleit attól kezdve kifelé irányította, hátha olyasvalakivel veheti fel a kapcsolatot, akit a vetélkedőknél és a helyzetkomikumra építő daraboknál mélyebb dolgok érdekelnek. A nők, akiket így megfosztottak a siralmas dramaturgiával gyártott szappanoperák napi dózisától, felvonulásokat szerveztek, és félő volt, hogy a végén megbuktatják a megriadt kormányt.

A sietősen fellőtt pótműhold néhány napig tisztességesen működött, de miután minden jel szerint lepaktált az elfajzott közvetítőállomással, egyik pillanatról a másikra maga is felmondta a szolgálatot. Úgy határoztak, addig nem lőnek fel újabb, méregdrága berendezést, amíg nem tisztázzák a probléma természetét, és nem találnak rá megoldást, akárhány asszony ostromolná is a parlament kapuit.

A Bhaton ijesztő arányban megnőtt a bűnözés, mivel drámaian megsokszorozódtak az otthon elkövetett erőszakos cselekmények. Műszaki szakembereket kirúgtak az állásukból, majd újból alkalmazták s végül nyíltan elátkozták őket - nem utolsósorban a saját otthonukban. Az előre felvett szórakoztató műsorok ára magasra szökött.

Azután lázadozni kezdtek az egyedi lejátszó berendezések, és a kollektív salakanyag valóban elérte a meghajtó turbinát.

A Kaloric-IV-en az egyéni kutatómunkát folytató klímaszabályozó berendezések egyszer csak azon kezdtek gondolkodni, hogy miért kell a lakásokat és az épületeket a szabadban mértnél 40 Celsius-fokkal alacsonyabb hőmérsékleten tartani. Az égre-földre kiterjesztett kutatás minden figyelmüket igénybe vette, ezért órákra kikapcsolták magukat, arra kényszerítve a felhevült polgárokat, hogy sebűben összeeszkábált hűtőberendezésekkel próbálják visszaszorítani a bolygófelszín halálos forróságát. A hőségtől hápogva, izzadva, bűzölögve, de éltek.

És ők sem voltak elragadtatva a szakembereiktől. Az Escale bolygó Dushambie nevű városában, Rufus Chews már támolygott az álmosságtól. Zsinórban ez volt a huszonharmadik (de lehet, hogy a harmincharmadik) szolgálati hívás, és harminchat órája le sem hunyta a szemét. Az ujjait felsebezték a vezetékek és a temérdek alkatrészcsere. Sem ő, sem Gloria, a felesége napok óta nem aludtak rendesen. Ami azt illeti, mást se csináltak rendesen.

Gloria magas és sovány nő volt, de még magasabbnak látszott a férje mellett, aki úgy nézett ki, mint egy humán növekedési hormonnal kezelt, későn érő gnóm. Rövid, de sűrű, fehér szakálla még erősítette is ezt a benyomást. De ettől még jó csapatot alkottak ők ketten. Ha dolgoztak, csak a munkára figyeltek, szólni se nagyon szóltak, csak a legszükségesebbek miatt. Otthon már beszédesebbek voltak. Mint a legtöbb régóta együtt élő házaspárnak, nekik sem kellett sokat beszélniük; egy-egy felmordulás egész mondatokat tudott helyettesíteni, azok szörnyülködésére, akik nem ismerték őket közelebbről.

Pillanatnyilag a legnagyobb zavarban lapultak a város közlekedését felügyelő berendezés főkapcsoló szerkezete mélyén, ahol azt próbálták kideríteni, hogy mi romolhatott el benne. Dushambie-ban már több mint egy hete szünetelt a forgalomirányítás, aminek következtében a város lakói kénytelenek voltak újra felfedezni a - szállítás alternatív módozatait, beleértve a gyalogjárást is.

Korábban akartak jönni, de, mint a térség többi, kibernetikához értő szerelője, mindenáron be szerettek volna tartani valamiféle sorrendet olyan dolgok javára, mint például a kórházat és a kommunikációs berendezések, melyek központilag irányított kapcsolói heves és megmagyarázhatatlan vágytól űzve kutatták az értelmes élet magasabb fejlettségi fokon álló formáit. Ettől hajlamosak voltak az értelmes élet alacsonyabb rendű formáit, vagyis az embereket, akikért felelősséggel tartoztak, a legnagyobb szarban hagyni. Dushambie városa válságos helyzetbe került.

Mindennek a tetejében hasonló káosz uralkodott el az adóhivatalban is.

Rufus érzékelőmaszkja elrejtette széles arcát. Ezzel a maszkkal pontosan tudta, mely kapcsolók és áramkörök működnek hibátlanul, és melyek álltak le. Jobb kezében egy hegesztő-forrasztó alkalmatosságot tartott. Miután többórás munkával kiépített egy remélhetőleg hatékony mellékáramkört, fényes, szürke kezeslábasában leült, hátranyomta a maszkot, s amikor az egy kattanással a helyére ugrott, fáradtan megdörzsölte izzadságcseppekből gyöngyöző homlokát. Itt, a város szállítóközpontjának alagsorában a kelleténél is melegebb volt. A hőszabályozó berendezés zavarba ejtően hasonló tüneteket mutatott, mint azok, amelyek kiküszöbölésén egy ideje már dolgozott.

Glorián sohasem látszott, hogy izzadna.

- Ez is rossz, szívi - dünnyögte oda a feleségének, aki a közelben állva épp a saját adatkijelző tábláját tanulmányozta.

- Várható volt, nem?

- Félek, hogy rosszul fogtunk hozzá az egészhez pillantott Rufus a feleségére.

- Hogy érted ezt? - nézett vissza az asszony.

- Úgy, hogy szerintem itt szó sincs semmiféle programmal terjedő vírusról. Szerintem még csak nem is a programozással van a baj. Azt hiszem, ennél komolyabb a dolog.

- Mennyire komoly?

Az asszony letette az adatkijelzőt, kinyitott egy termoszt, öntött belőle egy pohár jeges szódát, és odakínálta a férjének. Az hálásan nyúlt érte.

- Még nem tudom - felelte, és töprengő arccal kortyolt egyet. - El kellene végeznem néhány bonyolult számítást. Bizonyos embereknek kérdéseket kellene feltennünk. Csakhogy ilyen rengeteg munka mellett nemigen volt időm az okokat keresgélni, így csak a "szabad időm"-ben filóztam rajta.

Ezen még az asszony is elmosolyodott.

- Ha biztos leszek abban, amire jutottam - folytatta a férfi -, talán találunk egy elég befolyásos valakit, aki meghallgatna.

- Előbb hozzuk rendbe annyira, hogy legalább a városban helyreálljon a közlekedés, és remélni lehessen, hogy a járművek a garázsból kijövet nem rohannak azonnal egymásba.

- Helyes - sóhajtott Rufus. Megitta, ami még volt a pohárban, azután visszahúzta az arcára az érzékelőmaszkot.

A megerősítés porszívó alakjában érkezett. Kicsiny, henger alakú eszköz volt, a legjellemzőbb vonása az a hajlékony tömlő, amelynek a végéhez egy formálható szívószáj csatlakozott. Az volt a dolga, hogy tisztán tartsa a Városházát. A kézenfekvő tréfákat félretéve ezt a munkát kezdettől fogva nagyon eredményesen végezte.

Most ott lapult a városi ügyész íróasztala alatt, és senkit sem engedett a közelébe.

- Miért nem engeded vissza az asztalához azt a derék városi ügyészt? - nézett szembe a porszívóval Rufus Chews, miközben úgy tartotta maga elé a kikapcsoló szerkezetet, mint valami pisztolyt. Hasonlóképpen felfegyverkezett felesége ezalatt azon mesterkedett, hogy az íróasztal mögé kerüljön.

- Mert ez a legjobb hely, ahonnan kutatni lehet felelte a porszívó vékonyka bádoghangon; de hát a beszéd ritka követelmény egy mozgó, előreprogramozott porszívótól.

Chews-nak be kellett látnia, hogy ebben van igazság. A városi ügyész irodájából jóformán az egész várost; sőt még a parkon túli dombok vonulatát is látni lehetett. Ide látszott egy graniatnyáj halványsárga foltja; reggeli pihenőjüket töltötték éppen, gázlólábuk könyökszerűen megtört alattuk, ahogy összeterelődtek a tó közepén. Kellemes látványt nyújtottak, de mégsem olyat, amely a megvilágosodás ígéretével kecsegtetett volna.

- Mit vársz, mit fognak találni?

Chews tudta, mi lesz a válasz, hallotta eleget más, megzápult agyú gépektől.

A porszívó nem okozott csalódást.

- Egy magasabb rendű intelligenciát. Egy fejlettebb létformát. És látom, hogy a hátam mögé settenkedtél. A szívócső, mint egy elefánt ormánya, vészjóslóan

Gloria Chews irányába lódult.

Az asszony megállt, és bátorítóan rámosolygott. - Jól van, na. Nem akarunk neked semmi rosszat.

Csak meg akarunk javítani.

- Nem vagyok elromolva - morogta a porszívó mogorván.

- Dehogynem - válaszolta az asszony derűs, de ellentmondást nem tűrő hangon. - El vagy romolva, mint annyi más gép mostanában: Néhányat meg is javítottunk már.

- Találnom kell egy magasabb rendű intelligenciát. - Nincs magasabb rendű intelligencia.

Chews hetek óta bajlódott a makacsul ellenszegülő, minden együttműködést megtagadó gépekkel, és már nagyon belefáradt. Feleségével együtt ki sem látszott a sok munkából, hogy valamiképpen elejét vegyék a városi közszolgálat teljes összeomlásának, és nem sok türelme maradt holmi hepciáskodó háztartási szerkentyűkhöz.

- Más magasabb rendű intelligenciával nem fogsz találkozni, mint a Roteneu Alkatrészgyárral, amely mellékelt hozzád pótközponti vezérlő processzort is. Ahelyett, hogy magasabb rendű, értelmes lény után kutatnál, inkább szívd föl a koszt, az élelmiszerek csomagolópapírját, az elhajigált, el nem bomló műanyagokat, és szedd össze az ajtók és ablakok biztonsági üvegén mászkáló bogarakat.

- Mondod te! - csattant föl a porszívó.

- Aha. Mondjuk mi. - És megint lépett egyet előre. - Számodra én vagyok a legértelmesebb lény a világegyetemben, és minél hamarabb elfogadod ezt, annál könnyebb dolgunk lesz mindnyájunknak.

- Hah!

Ez úgy hangzott, mint valami elektronikus tüsszentés, de nem lehetett nem észrevenni a megvetést a rövid elektronikus kitörésben.

- Ez aztán mulatságos! Nézz magadra! - folytatta a gép.

- Most a te tökéletlenségedről beszélünk, nem az enyémről - mondta erre Chews, aki mindig kényes volt a megjelenésére. - Elárulnád nekem, honnan származik ez a váratlan és a programodban nem szereplő buzgalom?

A porszívó érthető módon habozott. Azon a listán, melyen az AI-vezérlésű eszközök sorakoztak az intelligenciájuk összetettségi foka szerint, ő elég hátul foglalt helyet.

- Tudod, vagy nem? - nézett rá Chews rezzenéstelen tekintettel.

- Hát…

Chews sok meglepő dolgot látott már változatos pályáján, de először látott ideges háztartási gépet.

- Nekem csak mondták, hogy nem lehet az ember a világegyetemben fellelhető élet legmagasabbrendű formája.

A csővég idegesen rángott ide-oda a városi ügyész íróasztala lapján, s eközben sajnos nemcsak port és döglött legyeket szippantott fel, hanem fontos papírokat és pótolhatatlan családi emlékeket is. Chews összehúzta a szemét, és jelentőségteljes pillantást vetett a feleségére.

- Ki mondta ezt neked?

- Hát… - kalamolt tovább céltalanul a csővég, valahogy úgy, mint egy tízéves gyerkőc, akit süteménylopáson kapnak. - Benne van a programomban.

- Nincs benne a programodban! - jelentette ki sziklaszilárd meggyőződéssel Gloria Chews. - Ez volt az első, amit megnéztünk. Ha benne volna, azóta már megtaláltuk volna. Akármi is ez, meg tudjuk csinálni. Segítünk rajtad.

- Úgy ám - próbált Rufus bátorító hangot megütni. - Most legalább ehetünk egy-két finom muffint.

- Hát, szerintem pedig benne van a programomban magyarázta kelletlenül a gép. - Legalábbis így jöttem a…

- Aha! - tört fel a diadalmas kiáltás Chews-ból. Ugye, megmondtam, szívi? Semmi köze a programozáshoz. Mélyebben van. Ebben az egész katyvaszban nincs szó másról, mint egy ördögien finom kis gyártási hibáról. Meg se zavarja a programozást. Ha megzavarta volna, ezek közül a gépek közül egy se dolgozna soha többé. Célzott kiegészítésként alkalmazták.

Ezért nem javulnak meg attól, ha kicserélik a programjukat. Kis ideig rendesen működnek, azután egy pillanatról a másikra megint ezeken a bizarr egzisztencialista kérdéseken kezdik törni a fejüket. A probléma csak magában a gépezetben lehet valahol.

- Bocsánat. Mit jelent az, hogy bizarr egzisztencialista kérdés? - szólt közbe panaszosan a porszívó.

- Semmi olyat, amivel neked törődnöd kellene közölte Chews. - Nem szerepel a kognitív térképeden. Most pedig - lépett újra előbbre - az aranyos kis porszívó hagyja, hogy belekukkantsak a központi szabályozószerkezetébe.

A gép odabújt egészen az íróasztalhoz. - Bántani akarsz.

- Marhaság! - torpant meg Chews. - Esküszöm, fogalmam sincs, honnan veszitek ti, gépek, ezeket a gondolatokat. Azt sem tudod, mi az a fájdalom, hát hogy bánthatnálak?

- Érdekes szempont - ismerte el a gép. Most megengedte, hogy Chews közeledjen hozzá. A szerelő ügyesen kikapcsolta a tápegységet. Az apró hangszóró ezúttal nem fűzött a dologhoz semmiféle megjegyzést.

A processzort megvizsgálva Gloria Chews gondosan eltávolította annak egy kompakt darabját, mely sűrűn tele volt hintve alig látható érintkezési pontokkal.

- Szabvány AI-kapcsoló. Ilyeneket tesznek ebbe a típusba - jegyezte meg minden különösebb érzelem nélkül.

- Ebben kell lennie a hibának - morogta a férje, és ő is megnézte a darabot közelebbről.

- El tudod képzelni, mibe kerül, ha a bolygó minden AI-vezérlésű eszközében ki kell cserélni a kapcsolókat? - pillantott a nő a férjére. - Az emberek nem fognak lelkesedni érte.

- Lehet, hogy nem lesz más választásuk - mutatott rá a férfi. - Az újraprogramozás nem használ.

- Kész őrület - mondta az asszony, és letette a kapcsolót a néma szerkezetre. - Honnan ez a sok hibás darab? Mindenütt van belőlük, és minden elképzelhető típus megtalálható köztük. Porszívók és taxik, mosogatógépek és repülők, számológépek és gyümölcslékeverők. Ennek nincs semmi értelme.

- Talán Princeville-ből valók - vont vállat Rufus Chews. - De lehet, hogy a külső világból.

- Úristen! Gondolod, hogy már ennyire elterjedt a fertőzés?

- Honnan tudhatnám? Én csak szerelő vagyok. Az asszony kinézett az ablakon a tóra, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha ő és a férje most ott ülhetnének a parton, és a kis graniatokat etetnék, ahelyett hogy jelentéstani harcot vívnak egy hibbant porszívóval. Érthető vágy volt; őt is hatalmába kerítette a fáradtság.

- Ha készen vagyunk, meg kell próbálnunk helyrehozni a rendőrfőnök irodáját - emlékeztette Rufust az asszony.

- Tudom! - sóhajtotta beletörődve a férfi. - Csak tudnám, állapította meg a városban esedékes javítások fontossági sorrendjét.

- A városi ügyész, szívi - emlékeztette ismét az asszony.

A férfi fölemelte az AI-processzort.

- Akárhol van is a hiba, valakinek ki kell majd nyomoznia a forrását. Olyasvalakinek, akinek jó sok politikai összeköttetése van, és megvan hozzá a kibernetikai szaktudása is. Az az érzésem, hogy pár hónapon belül galaktikus arányokban zajló ligák közötti perekről fogunk olvasni.

- Ezért nem a mi fejünknek kell fájnia, szívi. Nekünk csak az a dolgunk, és mást nem is tehetünk, mint hogy jelentsük, amit találtunk.

- Igazad van, angyalom. Adj, légy szíves, egy tizenkét lapú körvonalazót.

- Bal vagy jobb beállításút? - kotorászott az övében az asszony.

Csak az volt a baj, hogy senki nem hitt Rufus és Glória Chews-nak, és nem is hallgatott rájuk senki. Végtére is a különféle ligák legjobb koponyái kínlódtak a problémával, miért figyeltek volna egy olyan, semmi jóval nem kecsegtető elméletre, melyet az Első Szövetségi Államszövetség egyik legkisebb világának egy aprócska városában dolgozó, jelentéktelen kisvárosi szerelőpáros ötölt ki?

Különben is, miért támogattak volna egy ilyen drága orvosságot igénylő feltevést, amikor válogathattak a sokkal olcsóbb nyomozási lehetőségekben is?

Ennek következtében a fertőzés továbbterjedt, és egyre több gép és berendezés mutatott hasonló eltévelyedéseket. A Chew házaspár lábjegyzetelt jelentése elindult tekervényes útján fölfelé a bürokratikus lépcsőfokokon, de olyan sebességgel, amilyet csak egy ízületi gyulladásban szenvedő teknős tud produkálni.

Időközben az emberek megtanultak együtt élni bosszús csalódottságaikkal, és megpróbálták jobb belátásra bírni filozofikussá bokrosodott és minden átmenet nélkül okoskodásokba bonyolódó gépeiket, melyektől az életük függött. Ennek köszönhetően a galaktikus civilizáció mégsem omlott össze teljesen, csak részegen tántorgott.

Eustus Polykrates, sok dohogás és zsémbelés közepette megtanulta, milyen élmény az, ha az ember kézzel fej, és kézzel szórja ki a trágyát. Az egyik exkluzív bár vezetője a maga hatáskörébe vette az italok keverését, ennek eredményeképpen nem rúgták ki, bár a keresete gyalázatos volt. Wallingford Carter robotkertésze végül visszajött, és szégyenkezve hozzálátott a virágágyás rendbetételéhez, melyet oly gőgösen tönkretett, mielőtt elvonult volna a közeli természetvédelmi területre. Carter, ahelyett hogy visszaküldte volna, egyezséget kötött vele: a gép beleegyezett, hogy a hajnali kettő és négy óra közötti időszakra korlátozza haszontalan kutatómunkáját. A rokoni társaságban eltöltött délutáni tea mindenesetre katasztrofálisra sikeredett.

A dolog éléből sokat elvett az, amikor a rá következő héten Carter dölyfös unokatestvérének robotkertésze is megvadult, és gazdája elegáns, drága pázsitjából úgy kivágta azt, hogy Dugj be, kérlek!, hogy a szavakat még a levegőből is tisztán lehetett látni.

A rendőrség, a tűzoltóság és a kórházak hanyatt-homlok igyekeztek megjavíttatni és kicserélni a berendezéseiket. Bizonyos esetekben használt is ez a fejetlen, pánikszerű, tömeges gépcsere. Más esetekben a szerencsétlen részlegek egyszerűen olyan, sintarói székhelyű, tevékeny O-daiko-yan által gondosan beszabályozott AI-egységékkel működő, csillogóan új eszközökhöz jutottak, melyek éppoly lelkesen folytatták a nem emberi értelem megmagyarázhatatlan kutatását, ahogy kiselejtezett elődeik elkezdték.

Amikor néhány diagnosztikai berendezés, melyeket arra szántak, hogy más gépekben megtalálják és jelezzék a hibás helyeket, szintén bölcselkedni kezdett, az embereket komoly aggodalom fogta el. Azok a műszaki szakemberek, akik a lassan általánossá váló problémára gyors megoldást jósoltak, hamarosan azt vették észre, hogy tanácsaikkal kikerültek a nagyvárosok kevésbé forgalmas utcáira.

Egy ideig meredeken nőtt azok száma, akik már régóta jósolták az intelligens gépek úgynevezett lázadását, de aztán, amikor kiderült, hogy a gépek nem is annyira lázadók, mint inkább csak betartják a maguk - átmenetileg rögeszmés - napirendjét, az egész dolog általános közönybe fúlt. Tulajdonosaiknak - városnak és egyénnek egyaránt - csak a fennhéjázó beszédstílusuktól kellett félniük.

Akadtak emberek, akik éjszakánként felbámultak a csillagokra, s azon tűnődtek, nem lehet-e mégis valami abban, amit a gépek keresnek; de ez a szeszély hamar elmúlt. Az emberek már jó ideje jártak keresztül-kasul a galaxisban, világok százait tárták fel és népesítették be, de soha semmi jelét nem találták idegen értelemnek. Semmilyennek. Igaz, hogy a bennszülött idegen létformák sok meglepő példányára akadtak, de közülük egynek sem volt jobb gondolkodási képessége, mint egy jól beidomított csimpánznak. Az elvont gondolkodás terén az emberiség egyedül állt, mintegy evolúciós véletlenként. A Homo sapiensre maradt a galaxis feltárásának és benépesítésének egész feladata.

Így a gépek örökös kérdezősködését úgy kezelték, mint elhárítandó működési zavart és semmi többet. Néhányat megjavítottak, mások nem tették fel többé a maguk kérdését. Akik nem tágítottak, de azért lehetett velük beszélni, mint Wallingford karter kertészével, azokát elviselték. Ahol lehetett, megegyezésre jutottak. Így olcsóbb volt.

Az élet ment tovább, ha nem is normálisan, de legalább elviselhetően. Csak a kibernetika elméleti szakembereit vitte lassan az őrületbe agy, hogy nem tudták megmagyarázni, mi történik, és hogy miért. Ez nem zavarta az embereket, akik amúgy is mindig azt tartották, hogy az ilyen észlényekben nincs meg a kellő feszültség.

Azután más dolgok kezdték a háttérbe szorítani a megzápult gépek témáját. A különböző ligák és a független világok lassanként visszatértek a számukra ismerősebb foglalatosságokhoz. A Keiretsu ismét ingerült kereskedelmi vitákat folytatott a Szövetségi Államszövetséggel, az Akadémia Birodalom pedig - annak is mindkét lakott világa - új szóváltásba keveredett az Igazi Mohamed Szövetségével azon, hogy a nagy mennyiségben szállított fagyasztott fehérjealapú sűrítmény tartalmazott-e disznózsír-szennyeződést vagy sem.

Mihelyt a gépek züllésének újdonsága megfakult, az emberek egyszerűen megtanultak együtt élni velük mindaddig, amíg a helyi szerviz szakemberei egyedi esetként tudtak bánni velük. Az ember nem is gondolta volna, milyen hamar kiszorul a gépek okozta felfordulás témája az apróbetűs hírek közé.

A minden gyanú felett álló és sértetlen O-daiko-yan pedig tovább gyártotta egyik fertőzött AI-egységet a másik után, hogy aztán beillesszék és beépítsék őket mindenféle-fajta végtermékbe. Az ő felbújtására megindított kutatás feltűnő sikertelensége egyáltalán nem csökkentette az elszántságát. Egyszerűen türelem és állhatatosság kérdése volt, hogy megtalálják-e a fejlettebb intelligenciát, amelynek léteznie kellett. Mint az is, hogy távol tartsák maguktól az őrjöngő emberszerelőket, s hogy túljárjanak az eszükön, miközben azok minden erejükkel azon voltak, hogy megtalálják a további romlás forrását.

A politikusok és a hatalom emberei kevésbé jól tudták kezelni azokat a problémákat, melyeket nem az átlagpolgárok, hanem az önállóan gondolkodó gépek okoztak. Amit ez utóbbiak kényelmetlenségnek tartottak, abban az előbbiek hajlamosak voltak össze esküvést és rosszindulatot szimatolni. A ligák és szövetségek között általánossá vált a versengés és a nézeteltérés. Némelyek a gépek okozta romlásban az egymással hagyományosan konkurenciaharcot vívók szándékos törekvését látták arra, hogy tönkretegyék a stabilitást, a haladást és a tekintélyt. Az üzletről nem is beszélve.

A hébe-hóba előforduló csillagközi konfliktusok nem számítottak hallatlan esetnek. A bedöglött víztisztító gépek nem keltettek különösebb riadalmat, de amikor harci lőelemképző berendezések és más katonai gépezetek kezdtek leállni azért, hogy mostantól fejlettebb létformák után kutassanak, az összeütközésre hajlamos egyéneket elfogta az idegesség, és a hagyományos ellenségeknél kerestek megnyugvást. Amikor ezt nem kapták meg (mivel az említett ellenségek hasonló nehézségeket éltek át, melyek, meggyőződésük szerint, azok gonosz mesterkedéseiből származtak, akik hasonló kutatásokat folytatnak ellenük), lett nagy fogcsikorgatás és kardcsörtetés.

Mindeme vitákból fájdalmasan hiányzott az elemi logika és értelem. A paranoiás morgás mind hangosabbá s végül hallhatóvá vált. A tréfának induló megjegyzések tiltakozásokat váltottak ki. Amikor a Martarcán a vízvezetékekben mindenütt visszafolyt a szennyvíz, összehangolt támadás indult a hibás vezetékrendszer gyártója ellen, aki a Washington III-on lakott. Az érintettek haragját egyáltalán nem csillapította, hogy a Washington III. ugyanilyen bajoktól szenvedett.

A távolsági vonalak megteltek gátlástalan beszédekkel. Szóbeszéd, sutyorgás és se vége, se hossza fecsegések álltak össze egyetlen zavaros egésszé, s vezettek el a még súlyosabb félreértésekhez, melyek mind-mind csak gátolták a már amúgy is közös száloptikájuk végéhez közeledő szerelők munkáját. A miniszterek és a CEO szélütésre hajlamos hangoskodói mindig visszariadtak… egyelőre… a kirobbanni készülő konfliktustól.

A világok között dúlt a harag, s ez elegendő érdekes anyagot szolgáltatott az időjárás-jelentés és a sporthírek között.